A holló (fordította: Babits Mihály) Egyszer -- únt éjfél közelgett - bóbiskoltam elfelejtett Tudományok furcsa könyvén, ellankadva terhesen, Fejem csügge... egyre jobban... s im egyszerre ajtóm roppan, Mintha egy kéz félve koppan -- dobban ajtóm csöndesen. S szóltam: "Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen: -- Az lehet, más semmisem." Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban, Szellemét a szén hunyóban földre hímzé véresen. Lassan nyúlt az éji óra; könyvem nem nyújtott a búra Enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem, Kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem, -- Itt lenn nincs már neve sem. S bíbor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen; Fújó, vájú, sohsem ismert féltés kínját érezem. S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten: "Éji vándor vár ijedten ajtóm elott, azt hiszem -- Késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem: -- Az lehet, más semmisem." Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén: "Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen: Tény hogy kissé szunditottam, és ön olyan halkan koppan: S amint könnyü lépte dobban -- koppan ott künn csöndesen, Szinte képzeletnek vélném" -- s ajtót tártam csöndesen: -- Künn az éj, más semmisem. Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve, Álmodva amilyent nem mert még álmodni senkisem; De a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem Hangzik más szó, mint egyetlen név: "Lenóra!" -- kedvesem Neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen A visszhang -- más semmisem. Visszamenve a szobába -- lelkem ég, a fejem kába -- Újra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen. "Valamitol bizonyára megzörrent az ablak zára: Rá kell jönnöm az okára, nosza - mondtam -- meglesem! Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem: -- Csak a szél, más semmisem..." S széttárva a rácsos táblát, íme, furcsán verve szárnyát Egy nagy oskort-látott Holló szállt be rajta peckesen. Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent Úr vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn -- Ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen, Ült, csak ült -- és semmisem. Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla, Ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen. "Bár megtépve, zord kóborló" -- szóltam -- "te se vagy utolsó, Éji partok küldte Holló: úr-neved hadd kérdezem: Hogy hívnak, ha ott lenn röpködsz a plútói bús vizen?" -- Szólt a Holló: "Sohasem." Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott S válaszolt szavamra -- bárha nem is túl értelmesen: Meg kell adni, ilyet élo még nem ért, hogy egy beszélo Madár ajtaja fölé jo s rátelepszik kényesen -- Ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen, -- És a neve: "Sohasem"! De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta folyton, Mintha abba volna lelke beleöntve teljesen. Másképp csorét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta; S nyögtem: "Hozzám senkisem hű, még szivem reménye sem, Majd csak elhagy e madár is -- nem lesz reggel nyoma sem!" -- Szólt a Holló: "Sohasem." Megdöbbentem, hogy talál az elsírt szóra ez a válasz: "Persze" -- mondtam -- "ennyi ennek kincse tára összesen; Tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya Dúlt és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem -- Holt remények gyászdalához nincs is jobb rím semmisem, -- Mint hogy: 'Soha -- sohasem'." De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem ujra És egy zsöllyét gördítettem szembe, hogy majd ott lesem; S bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre Halmoztam: hogy hol szerezte és mért ismétli vészesen -- Ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen Ezt a szót, hogy: "Sohasem." Ezen tunodtem magamban, noha egy betut se mondtam A madárhoz -- s már szivembe fúrt a két fém-élü szem... Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledolt a párnán, Melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen, Violaszín bársonyára, melyen óh! már kedvesem Nem pihen meg sohasem. Most, úgy tetszett, langy szello kel s lengve titkos füstölokkel Angyaltánc a szőnyeg bolyhát csiklandozta kéjesen: "Bús szív!" -- nyögtem -- "égi vendég szállt le hozzád lám a szent Ég Angyalokkal küld nepenthét elfeledni kedvesem: Idd, óh idd e hűs nepenthét és feledd el kedvesem!" -- Szólt a Holló: "Sohasem." "Jós!" -- hörögtem -- "választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek! -- Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem, Ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba, Hol rémek dúlnak csatázva -- mondd meg nékem kegyesen: Van-e balzsam Gileádban? Megenyhül-e zord sebem?" -- Szólt a Holló: "Sohasem." "Jós!" -- hörögtem -- "választ kérek! Jós, madár vagy gonosz lélek! Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn: Mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra, Vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn? Kit az angyalok Lenóra néven hívnak odafenn?" -- Szólt a Holló: "Sohasem." "Legyen hát e szód utolsó!" - szöktem föl -- "sátán vagy holló! Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vízen! Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak, Mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen! Tépd ki csorödet szívemből s hagyj magam, míg elveszem!" -- Szólt a Holló: "Sohasem!" És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak fent ül, Fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen. Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyű Holló, Míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen S lelkem e padlómon ringó árnyba fullad csöndesen: Nem szabadul -- sohasem.